Az anya gyermek kapcsolattal számtalan korábbi epizódfoglalkozott már (Elég csak a kettővel ezelőtti részre gondolni.), de egyik sem mutatta be olyan jól ezt a viszonyrendszert, mint azok a részek, amelyekben Mona Simpson, Homer anyukája szerepelt. Gondolkodtam azon, hogy a „Mona távozik” epizódról írók néhány sort, de úgy gondoltam túl búskomor epizód lenne édesanyáink ünneplésének napjához.
A „Mother Simpson” című epizódot 1995-ben tűzte műsorára a FOX televízió. Részemről a hetedik évadot egy kicsit túlértékelt szezonnak tartom egyúttal az aranykor végeként is nevezhetem a vízválasztónak számító évadot (Hozzátéve, hogy így is néhány remek epizódot láthatunk benne.), de ez az epizód igazán jól sikerült.
Az, hogy Homer nem lett egy alkoholista, csőlakó, akibe mindenki belerúg, egyedül Margenak köszönhető, ám az, hogy személyisége ilyenné fajult, nyugodtan betudható a ténynek, hogy édesanya nélkül nőtt fel. (Egy későbbi epizódban Moe köszönetet is mond Monának, hogy Homer alkoholista lett a fájdalom miatt.)
Az epizód már csak azért is különleges a szememben, mert itt nem egy főszereplőre fókuszál a történet, hanem egy kívülállóra, akihez a többiek viszonyulnak. Homer mamája telitalálat, egy roppant rokonszenves asszonyt ismerhetünk meg a személyében, aki hű maradt a hippik elveihez, amire azonban ráfaragott. (Ő ténylegesen mondhatja azt a blaszfémikus kijelentést, hogy a jó szíve sodorja bajba.) Monát egyébként a nagyszerű színésznő Glenn Close szinkronizálta, a Veszedelmes viszonyok főszereplőjének vendégszereplése miatt érdemes megnézni egyszer angolul az epizódot. (Érdekes, hogy Close általában intrikus szerepeket kapott, itt pedig egy ennyire jó embert szinkronizált.)
Nem lehet véletlen, hogy a készítők Monának nevezték el a nagyi karakterét, ugyanis kicsit olyan ez a szereplő, mintha Lisát látnánk 60 évvel idősebben. (Nemcsak külsőleg hasonlítanak, de tulajdonságaik is hasonlóak, valamint a világról kialakult nézeteik is megegyeznek.)
Az új jövevény, valamint Nagypapi szembeállítása jól jelképezi a konzervatív, valamint a hippi világnézet összecsapását, és az alkotók ezúttal is a liberálisok mellé tették le voksukat.
Mona mellett ezúttal Homerek nem igazán tudtak „kibontakozni”,de a mellékszereplők közül mindenkinek volt minimum egy jó pillanata. Mr Burns ismét a gonosz arcát mutatta, Nagypapi Lindberg bébis monológja vicces volt, a Bouvier ikrek itt is Homer ellenségeinek szerepében tetszelegtek, de aki a legjobban teljesítő mellékszereplő volt, az kétségtelenül Wiggum főnök. (Ralph apukájának minden második megszólalása telitalálat volt.)
Az epizódban több erre az időszakra való jellegzetességet is felfedezhetünk, például Homer ekkoriban mindig elfelejtette Maggie nevét, vagy Hans Moolman ekkoriban minden részben meghalt valamilyen groteszk módon. (Ennyit arról, hogy ő a South Parkos Kenny utánzata lenne.)
Az epizód poénforrását általában a szereplők mondatai jelentik, itt hangzott el például Mr Burns legjobb mondata is, (mikor Sziámba a porosz követségre akar feladni valamit a Zeppelin segítségével.), valamint Lisa Melrose Place Dickens regény hasonlata is nem kicsit megmosolyogtató számomra. A legjobb poén azonban mégis az amikor Mr Burnsék rajtaütnek a Simpson családon, és a „Valkűrök berepülése” helyett egyszer csak megszólal a Waterloo című „ABBA sláger.” Az a pármásodperc a szememben a sorozat egyik legerősebb jelenete, az igazi „epic” jelzővel leírható pillanat.
Fontos szerepet kap azonban a poénok mellett dráma is, hiszen több ilyen jellegű képsort is kapunk, a leg szívszorítóbb jelenete a sorozatnak, mikor Mona két esetben is elbúcsúzik Homertól. Ezek a jelenetek roppant ízlésesen vannak tálalva, anélkül, hogy a giccsesség fogalma fel sem merül az emberben, nem is beszélve az újratalálkozásukról.
Megjegyezném, hogy a 138. epizódban láthatunk kivágott jeleneteket is az epizódból.
Mona még háromszor tért vissza, és valamennyiszer egy érzelmesebb epizódot láthattunk, de úgy gondolom, hogy ez a legjobb. A 7. évad egyik legjobbja 10/9-es értékelést kap.